3.fejezet

Jó pár napnak, esetleg hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy feldolgozzam a történteket. Lehet kemény fából faragtak,de nekem is vannak gyenge pontjaim. Az egyik ez.
Suli után csak a szobám zárt ajtaja mögé rejtőztem. Nem voltam kíváncsi senkire, legfőképp nem Mariere, az anyámra. Képtelen voltam szülőként tekinteni rá, amit ő is tudott, hisz éreztettem vele, hogy őt tartom hibásnak. Lelki terrornak is lehet ezt nevezni, ugyanis a saját lánya fordult el tőle. Ha úgy vesszük jogosan. Mindig apám viselkedését követtem. Apa sok hülyeségét lenyelte anyának, de úgy néz ki ez az utolsó volt az a löket, ami elérte azt, hogy apa ne legyen többé. Anya eléggé egy beképzelt alak, két kézzel szórta a pénzt, amit apa elég sokáig eltűrt tőle. De szerintem az már sok lehetett, hogy a szeretőjét is a házunkba hozta. Talán jobban gondolta volna meg, hogyan viselkedik vele, meg persze velünk.
Éjszakánkénti visszatérő rémálmaim olyan szinten kikészítenek, hogy Lilith többszöri rázására se térek magamhoz.
Annyira élethűen álmodom meg a meggyilkolásomat, hogy szinte már igazi; az érzések, a tettek, minden. Az őrületbe kergetnek.
- Lyla! – szólt be Marie a szobám ajtaján keresztül. Biztosan el akarja érni, hogy kimenjek a szobából. Jobb ha nem teszi.
Legutóbb is, amikor kelletlenül ugyan, de kimentem hatalmas veszekedést csaptunk. Persze repült egy-két törékeny tárgy is. Nagyon mérges voltam rá.
- Kislányom, tudom, hogy bent vagy! – szólt elfúló hangon, de én még mindig némán bámultam a falat. Talán el kellene mennem egy másik házba, ahol senki sem piszkál, ahol magam vagyok csak.
- Drágám, átmegyek Evahoz, majd jövök! – szól szomorúan és kimegy a bejárati ajtón.
Eva a szomszédunk, anya nagy barátnője. Ő is próbálkozott, azzal hogy kiszed a szobámból, de neki se sikerült. Kisebb hallgatózásból sikerült megtudnom, hogy egy pszichológust ajánlott Marienek, hátha ő neki sikerül jobb belátásra térítenie engem. És ha el is mondom neki a gondom, bajom, akkor sincs sok értelme. Nem lesz jobb nekem. Ennyit erről.
Ma este Lilith befesti a hajam feketéről az eredeti hajszínemre, szőkésbarnára. Legalább így nem lesz olyan gyászos a kinézetem.

Másnap mikor Marie meglátott sikítógörcsöt kapott. Nem hitte el, hogy én vagyok az, Lilith tudta csak elhitetni vele, hogy a lánya vagyok. Hát ezért már megérte ez a húzás!

Az estére megbeszélt buli terv csak annyiban változott, hogy Lilith barátja Matt addig bütykölgette Mustangját, amíg az kilehelte az utolsó leheletét, így vonattal kellett mennünk. Nem voltam oda a gondolattól, hogy azzal kell utaznunk, de nem tehettem mást. A nagy kiöltözködést, persze a vonatos bámészkodás követte. Nem tudom mi volt olyan érdekes rajtunk, de túlzottan nem is érdekelt. Inkább azt a játékot játszottam, amit ők velünk: ugyanúgy bámultam őket.  Ez számukra még idegesítőbb, hisz az én különleges lilás-kékes szemem mindenkire a frászt hozzák. Jó volna tudni kitől örököltem, mert annak a következő életemben köszönetet fogok mondani ezért.
A játékom csak egy fazont nem tántorított meg. A fekete csuklyás férfi kinézetétől egyenesen én kaptam frászt, így inkább nem is szuggeráltam tovább őt. Egyre csak piszkálta a gondolatomat, hogy miért váltotta ezt ki belőlem, hogy egyre többet tekintettem felé, mintha mágnes vonzotta volna a tekintetem ő rá, pedig nem volt semmi különös rajta. Fekete bőrkabátja kiemelte széles vállának vonalait, csuklyája kellőképpen eltakarta az arcát, mégis olyan veszélyesen hatott az egész összkép. Olyan kisugárzása volt, hogy jobbnak láttam távol tartani magam tőle.
- „ Menj oda, beszélj vele!” – szólalt meg egy eddig nem hallott hang.
Körbenéztem, de senki sem beszélt hozzám. Lilith el volt foglalva a sminkjével, közelünkben meg csak lányok ültek.
-„Ne legyél nyuszi! Nem lesz semmi baj!” – szólalt meg megint a hang.
Úristen skizofrén lettem?
Teljesen bepánikoltam a hang miatt, így menekülőre fogtam és kimentem a mosdóba.
- Mi van velem? – kérdeztem a tükörképemtől és belehajoltam a mosdókagylóba.
A tükörből visszanéző énem mutatta, milyen is vagyok valójában belülről: egy darabjaira hullott, kétségbeesett lány, aki nem tudja, mit kezdjen a továbbiakban.
-„Tudok segíteni neked!”  - csendült fel újra a kísérteties férfi hang.
- Te jó ég, megőrültem! – szóltam a tükörhöz és kétszer átdörzsöltem a szememet. Ezután a látványom még siralmasabb lett. Vöröslő szemeimet hideg vízzel enyhítettem, ezután összeszedettebben kimentem Lilithez.
- Jól vagy? – kérdi tőlem aggódva.
Éreztem, hogy ki van száradva a szám, így válaszul csak bólintottam.
A fekete kabátos férfi eltűnt, mégis erős késztetés volt arra, hogy mindig arra a helyre tekintsek.


- Ugye tudod, hogy ezek miatt a magánakcióid miatt van egyre több öngyilkosság? – kérdi tőlem Naomia és lábával elrúgva magát a kabintól útra készen állt előttem.
- Ez csak egy kis szórakozás volt! Viszont sosem láttam még ehhez foghatót. Eddigi legjobb játékom volt ez. – szóltam és kinyitottam a vonat ajtaját.
- Ha az ő élete a te lelkeden szárad én nem foglak kimenteni Gábrielnél, azt ugye tudod? – kérdezte tőlem a lány összeszűkült szemekkel és kiugrott a száguldó vonatból.
Nem is kértem tőle, hogy tegyen bármit is értem. Meg vagyok a segítsége nélkül is.

2.fejezet

Életem legsötétebb éjszakája volt a legutóbbi.

Annyira mélyen aludtam, mintha mégis magamnál lettem volna. Álmomban ugyanúgy éreztem mindent, mint a rendes életemben, annyi különbséggel, hogy engem nem vett észre senki.

Valahol messze Angliától barangoltam, jobban mondva kerestem valamit. Kétségbe voltam esve. Azt hiszem valami, vagy inkább valaki követett.

A pánik egyre inkább eluralkodott rajtam; léptek zajait hallottam.

Nem szólhattam egy szót sem, ugyanis senki se volt a romok között. Egy bozót szerűségben gondoltam megbújok, amíg elmúlik a veszély.

Pechemre hirtelen eltűnt minden körülöttem és egy tűzben égő teremben találtam magam. Egy férfi feküdt a terem közepén és folyt belőle a vér.

-          Már az utolsókat rúghatja. – gondoltam magamban.

A tűz egyre magasabb lett és arra figyeltem fel, hogy a semmiből előkerül egy dárda, amely a férfi szívében állt meg. Könnyek égették a szemem. Ki akartam jutni.

-          Ez csak álom! – szóltam magamat győzködve.

A tűz lángnyelvei a ruhámat kóstolgatták. Ahelyett, hogy menekülési utat kerestem volna, a férfi vérben tocsogó teste felé sétáltam.

Borostás arca feketén csillogott a vértől, barna szemei fennakadva nézték az eget, kezei ökölbe szorítva feküdtek teste mellett.

Először nem ismertem fel, de ahogy a másik oldalára léptem, megmozdult a szeme és felém nézett.

A rémület a tetőfokára hágott, nem bírtam tovább. Mielőtt elnyelt volna a sötétség, apám gonoszan csillogó mosolyát láttam, amint ezt suttogja: - Bocsáss meg Lyla!

A fájdalom a hasamban teljesen elvette a maradék erőmet és öntudatlanságba merültem.

Nem tudtam felkelni, nem tudtam összeszedni magam, ahhoz hogy erős legyek. Olyan érzésem volt, mintha a pokol tornácáról löktek volna le és a halál után még rosszabb történt volna velem

Te jó ég! Meghaltam?

-          Lyla! Erős vagy! Kelj fel! – győzködtem magam, de eltorzult, szinte már démonias hangszínem megrémisztett.

Egy tükrökkel befalazott körben álltam. Kétségbeesésem mérhetetlenné vált, ahogy megpillantottam démonian vigyorgó gonosz énemet.

-          Nehogy azt hidd, hogy bármi esélyed van ellenem! – szólalt meg a tükörképem, ami kinyúlt a tükörből és megragadta a torkomat.

Fojtogatása teljesen öntudatlanná tett, mintha álmomban tényleg elájultam volna.

Nem bírok felkelni! – ez volt az első ésszerű gondolatom az álmom után.

Rettenetes volt mind az a szörnyűség, amit átéltem benne. Olyan érzésem lett, mintha egy részem meghalt volna.

Nagy erőlködések árán ugyan, de sikerült kimásznom az ágyból és rendbe tenni magam. Lilith szokásához híven már lent várt engem. Bizonytalanul tettem felé pár lépést, minek következményeképpen megbicsaklottam. Még mielőtt eldőltem volna, mint egy zsák krumpli, Lilith termett mellettem és rántott vissza függőlegesbe.

-          Jól vagy? – kérdi őszinte aggodalommal tőlem.

Bólintottam neki és elindultunk az iskolába.

Nem nagyon láthatott még engem ilyen sebezhető állapotban. Sőt az elmúlt két évben, amióta velünk lakott nem is látott ilyennek.

Lilith Jefferson a szülei tragikus balesetét követően került hozzánk, az egyetlen élő rokonaihoz, így kölcsönös, hogy bírjuk egymást, pedig nem sokra tartom a barátságokat. De ennek a szőke hajú, kék szemű lánynak sikerült belopnia magát a szívembe.

Az iskola kapujában Mrs.Dellingnight állt és feltételezem engem várt.

-          Áhh, Miss Angelwhile! – mosolyodott el az igazgató asszony, ahogy meglátott. – Épp magára gondoltam! Jöjjön velem, beszélgessünk! – karolta át a vállam a nő és beterelgetett az iskolába.

Kissé ijesztő hatást gyakorol rám, ahogy beszél, ahogy kinéz, ahogy kezel engem. Ha fanatikusan vallásos lennék, azt mondanám, hogy megszállta az ördög, de mivel nem vagyok az, egyszerűen azt gondolom róla, hogy megőrült.

-          Kérem üljön le! – mutatott az íróasztala előtt lévő karosszékre. Szót fogadva leültem és őt kezdtem nézni. Mi lelhette ezt a nőt?

-          Mint tudhatja sok csapás érhette önt mostanában! Az eljárás Mr.Skyhunter esetében, a tanulmányi megrovásai és nem utolsó sorban az apja halála. – szólt kíméletlenül a nő és kinézett a rolón keresztül az ablakon.

-          Tessék? – kérdem teljesen meglepve. Az első kettőről tudtam és már vártam ezt a beszélgetést, de az utolsó dolog sokkolva ért engem. Ez csak valami rossz tréfa lehet! – Az apám nem halott! – szóltam magabiztosan és a nő szemeibe néztem. Semmi reakciója nem volt.

Ezért is irigyeltem őt, érzések nélkül tudott közölni dolgokat; semmi se tántorította el a kitűzött céljától. Talán ezért is tartozik a legnevesebb iskolák közé a miénk.

-          Nem hallotta még? Ma hajnalban találtak rá a város elhagyatott részén! – szólt és elindult a vízforralója felé. – Kér egy teát? – kérdi felém fordulva, de én csak nem tudtam reagálni.

Az, kit a legtöbbre tartottam az életben halott. Hogy történhetett ez?

Csak is anyámat tudtam okolni az egészért; ha nem veszekedtek volna, apa otthon marad. Most meg ettől az érzéketlen nőtől kell megtudnom, hogy mi is történt! És még meg meri kérdezni, hogy kérek-e teát?!  Idióta, Cseppnyi együttérzés sincs benne.

Szótlanul felálltam és kirontottam az irodából. Szűknek éreztem az iskola falait; ki kell szabadulnom innen. Utam egyenesen a kapu felé vettem. Lilith sokadik kiáltására se figyeltem, csak mentem. Fel voltam dúlva.

Kisétáltam a városból és csak az erdőben álltam meg, ott is azért, mert kétségbeesésemben nem figyeltem magam elé és megbotlottam, aminek következtében a földön találtam magam. Szinte transz állapotba estem, mely arra sarkallt, hogy magamban beszéljek.

-          Én bízom a megérzéseidben, de biztosan erre kell jönnünk? – szólt hozzám Naomia, a társam.

Kezdett az idegeimre menni a folytonos bizonytalanságával. Nehéz úgy összpontosítani, ha örökké csak beszél. Lehet mégis egyedül kellett volna neki vágnom az útnak.

Hirtelen megtorpantam, hiszen valaki szüntelenül szitkozódott valahol a messzeségben.

-          Mi az Chris? – kérdi mellém állva a lány és a tőrjéért nyúlt. Kezéhez kaptam és csendre intettem, hogy figyeljen.

-          Hallod? – kérdem tőle, mikor csak nem akart megszűnni a hang, amit hallottam.

-          Ez…ez nem a tiltott nyelv? - kérdi ijedten a lány.

-          Jobb lesz, ha eltűnünk innen! – szóltam és karon ragadva a lányt gyors léptekkel visszafelé vettünk utunkat.

1.fejezet

,, A vadóc lány újra bajban!” – olvasom a nagy betűket az iskolai újság ma megjelent számában.

Örömmel tölt el, hogy ilyen sokat cikkeznek rólam. Lyla Angelwhile az iskola réme! Ez kicsit túlzás talán, de valamelyest igaz rám. Úgy gondolom, most felfújták a kelleténél jobban ezt a legutóbbi ügyet.

Nem is értem, hisz Mr.Fapapucs megérdemelte azt, amit kapott: nyakába borítottam a forró levesét. Jelenleg égési sérülésekkel fekszik az intenzív osztályon.

Nem egészen így gondoltam a megbüntetését, de aznap betelt a pohár.

Valahol lehet, rám van írva, hogy nyugodtan tépkedhetik az idegszálaimat. Már csak azt nem értem, miért gondolják azt, hogy ölbe tett kézzel fogom végig nézni azt, hogy egy őrült módjára kezdek viselkedni. Az kéne még, hogy teljesen hülyét csináljak magamból.

-          Nem akarod meglátogatni? – kérdi a mellettem sétáló unokahugom; Lilith Jefferson.

Kérdésére csak rosszallóan felhördültem, amiből levonta a következetést: eszem ágában sincs bemenni Fapapucshoz.

Mellesleg nem ez az igazi neve, hanem Mr.Skyhunter.

Mr.Skyhunterről tudni kell, hogy mindig klumpában tartja az óráit. Nagyon nagyra van vele, mert Hollandiából hozta, ahol ez a divat. Szerintem rémséges egy lábbeli.

Van egy vicces sztori róla meg arról, hogyan kapta a Fapapucs nevet.

Egyik szünetben épp előttünk sétált, mikor valahogy lerepült a lábáról az egyik darab. Ez még úgy oké is lett volna, de szerencsétlenségére fejbe találta az igazgató asszonyt, ezzel nem kis fejfájást okozva neki.

Ha ez nem lett volna eddig elég vicces akkor ez felteszi az i-re a pontot: papucs módjára térdre vetette magát és úgy kért bocsánatot Mrs.Dellingnighttól, és elkezdett könyörögni, hogy ne rúgja ki.

Mondanom se kell, az egész iskola a mi nevetésünktől zengett. Ekkor neveztük el őt Fapapucsnak, amit, azóta az egész diáksereg használ megnevezésképpen.

Ahogy beértünk a termünkbe, mindenki furcsán tekintett ránk, jobban mondva rám. Mindig ez van mikor valami szabályelleneset teszek. Úgy csinálnak mintha a szívül mélyén nem gondoltak volna ezerszer arra, hogy mindezt meg is kéne tenni. De ahogy látják a példát a munkára, egyből fülüket-farkukat behúzva játszák a kisangyalt. Gyáva népség!

Leültem az ablak melletti utolsó padba és hagytam szabadon áramlani a gondolataimat. Itt a legkönnyebb elfeledni hol is vagyok. Az ablakon át mutatott világ mindig is elgondolkoztatott azon, milyen volna másképp élni.

Valahol a szívem mélyén érzem, hogy nem ez az én életcélom, amit jelenleg követek. Valahol távol vár rám egy jobb életcél, de egy 16 éves lánynak egyelőre az a dolga, hogy lázadjon. Az legalább jól megy.

Mrs.Wildknight órája szokás szerint ugyanúgy telik, mint mindig: mindenkinek ad egy lapot és 30 perc áll rendelkezésünkre, hogy kifejtsük a gondolatainkat az adott témáról. Most a Bibliát kellett kidolgozni. Nem a legjobb téma, de nem nehéz róla írni. Mindig is szerettem az ilyen filozófikus órákat, mert azt írhattam, amit akartam és csakis a saját gondolataimat.

Amint készen lettünk és beadtuk, feladta házira, hogy nézzük át az angyalok neveit és Jézus tetteit.

Ez könnyű! A lehetetlennek tűnő dolgok nagyon is érdekelnek, érdekesnek találom őket. Nem mindenki állítja, hogy vannak különleges lények, események, de jó róluk olvasni, beszélni.

Sajnos Lilithtel nem lehet. Messziről tartózkodik ettől a témától. Talán jobb is így.

Hazaérve megint abba botlottunk, hogy anya és apa veszekedik. Nem értem mire jó ez a sok veszekedés, szerintem csak rosszat okoz ez a cselekedet.

A konyhában sürögve próbálom kihallani mi a mai téma, de titkon csak azért tartózkodom ott, mert olyan érzésem van, hogy egymás torkának ugranak és csak én tudom szétválasztani őket.

-          Nem akarlak többet a házamban látni! – hallatszódott apa dühödt hangja az ajtó mögül.

Az ajtó hirtelen kivágódott és ő jelent meg a helyén. Kissé elhanyagolta magát; haja hosszabb a kelleténél és borostát növesztett megviselt arcára.

Amint meglátott, egy mosolyt próbált erőltetni, de csak egy grimaszra telt tőle. Sajnáltam őt.

-          Az ördög vigyen! – kiáltott utána anya, miután apa kiviharzott az ajtón.

Ekkor láttam őt utoljára.

-          Eljött a te időd Őrző! – szólított meg a gondolataimon keresztül Gábriel és rögtön tudtam mire gondol.

Nagyon hosszú ideje várok erre a pillanatra; be kell fejeznem azt, amit a bátyám elkezdett.

-          Biztos jó ötlet, hogy őt küldjük, Uram? – kérdezte bizonytalanul a főangyal.

-          Ő a megfelelő, tudod jól! – szólt mennydörgő hangján az Úr és felé emelte csillogó fényben úszó kezét.

Kisebb fuvallat borzolta a főangyal sötét szőke fürtjeit, miből tudta megint olyat kérdezett, amit nem kellett volna.

Prológus

Lucas jóslata arról szól, hogy amikor a veszteség a tetőfokára hág, mikor a nyomorúság elviselhetetlenné válik, eljön a Megmentő és helyre állítja a világbékét.

E nemes lélek a gonosz összes ravaszságával és a jó összes szeretetével, találékonyságával van megáldva

Emberéletek árán ugyan, de legyőzi az ördögöt, ő maga pedig elnyeri méltó helyét.

St.Andrew éneke

Aranysugarak lőn le a te földedre és magához vevé Királynőd, ki megóv mindentől, amivel szembekerülhet e világ.

Juttasd vissza e csodát és hagyd!

Hagyd, hogy uralkodhasson!

St.Peter éneke

Kinek sikerült megdobogtatni szívét, örökkön örökké mellette marad. S e kettősség eggyé válva fog uralkodni, míg Isten is úgy látja jónak.

St.Jonathan éneke

Eme páros éljen a Mennyek országában, ahol a szívből jövő szeretet a legfőbb kritérium Isten helyének átvételére.

Miután Christian felolvasta ezt nekem, komolyan elgondolkodtam mitévő legyek.

Legszívesebben hozzá se kezdenék. Ilyen esetekben érzem úgy, hogy az élet megint egy gonosz tréfát tervelt ki ellenem.

Bizton azt hiszi, jól tűröm a megpróbáltatásokat, de nem! Nem megy!

Mégsem hagyhatom sorsása ezt a világot, hisz minden rajtam múlik.